„Az Emberfia azért jött, hogy keresse és üdvözítse, ami elveszett.” (Lk.19/10.)
Bágyadtan ébredezik a nap korongja a hajnali kavargó ködök felett. Aztán órák múltán mégis fényben könnyeznek az őszben színesült falevelek. Puhán süpped az avarszőnyeg, az erdő fanyar illatát hozza a rebbenő szellő. „Menni vagy maradni?” – tétovázik az izzó falevél, mielőtt búcsút intene az ágnak. Végül mégis nekiindul szépen, lágyan, pörögve-zörögve, hogy aláhullva eggyé váljon a vastag avarszőnyeggel…
Vajon rendelkezik-e azzal a tudás a falevél, ha magára ölti legszebb ruháját, a búcsú közelsége kézzelfoghatóvá válik, míg magába fogadja a puha avar, hogy végül termékeny humusszá váljon…
Bár igazán hatalmas az Isten, s az utolsó ítéletkor minden bizonnyal megrendülnek majd a világ erői, azonban mégsem a pusztítás vagy a pusztulás a célja. Nem ezért hívta létbe az embert. Zakeus története szépen példázza az „embermentő” Jézusban megnyilvánuló isteni irgalmasságot. Zakeus a vámos - bár nem volt jó ember, hiszen minden adófizetőt meglopott és emiatt nem szerették - késztetést érzett a szívében, hogy láthassa a Mestert. Ez a vágy találékonnyá tette őt. Végül nem csak láthatta, de a házába is fogadhatta sokak zúgolódása közepette. Jézust azonban nem az emberek véleménye érdekelte, hanem Zakeus megnyíló szívének szeretete. A bűnös megtérését látva így szólt: „Ma üdvösség köszöntött e házra, mert ő is Ábrahám fia. Hiszen az Emberfia azért jött, hogy keresse és üdvözítse, ami elveszett.” (Vö.Lk.19/1-10.)
Keres bennünket is az Úr, mert Isten a mi szívünkben is elültette a vágyat, s ez a késztetés előbb utóbb a felszínre tör. Utánunk jön, hogy nálunk is lakást vegyen. Hogy amikor majdan szívünk utolsót dobban, örömmel tárhassa szélesre előttünk az égi hajlék ajtaját.
Ilyenkor október végén – november elején a sírkerteket járva gyakran merül fel bennünk az „odaát” gondolata. Hiszen már többen előre mentek, akiket szerettünk és most remegő fényű mécsesünk világánál imát mondunk értük.
Zakeus történetének tanulsága és az őszi falevél példája töltse el bizonyossággal, az örök dolgokra irányuló vággyal a mi szívünket is…