„Készítsétek elő az Úr útját!” (Mt.3/3.)
A rorátés hajnal szolidan dereng, a napot megüli a szürkeség. Megannyi próba és nehézség fojtogat, mégis útnak indulunk minden reggel. Elszántságunkat hitünk támogatja. Embervilágunk farkastörvényei megedzenek. Már nem ijedünk meg, ha értetlenség, rosszakarat vagy gúnyos mosoly szegélyezi utunkat. Mert jól tudjuk, bármilyen sötét is lehet az éj, egyszer meghasad a hajnal…
Néha elbátortalanodó léptekkel ugyan, de keressük útunkat, mely – Betlehemen és a karácsonyon keresztül – valójában reményünk boldog beteljesülése felé vezet. Ugyanakkor az útkereszteződések mindig próbára is teszik az embert. Következetlen, tébolyult világunk zavart eszmei és ideológiai dzsungelében kell utat vágnunk. Biztonságos ösvényt kell építenünk, hogy lélektől lélekig elérhessük egymást. A mi felelősségünk, hogy átadjuk gyermekeinknek is az „útegyengető képességet”, hiszen az Üdvözítő az általunk épített utakon közeledik felénk. És a kegyelem révén minden lehetséges, akár a „viperák fajzata” is teremheti a bűnbánat méltó gyümölcseit – ahogy a lánglelkű próféta, Keresztelő János hirdeti. (Vö.Mt.3/7-12.)
            Advent második vasárnapján a remény lángja lobban, hogy értelmet adjon a hit által megvilágított útnak, mely még előttünk van. Hogy sok vagy kevés-e? Élethelyzettől, (lelki) körülményeinktől függ. Ezért adventi „útépítésünkön” múlik karácsony „sikere”.
A várakozás koszorújának második lángocskája önvizsgálatra késztet: családomban, munkahelyemen, környezetemben a széthúzás vagy a békesség és szeretet útját egyengetem-e?  Útban a betlehemi fényesség felé tudok-e magam is valamit közvetíteni, sugározni, vagy esetleg bennem is csak a sötétség növekszik?
            Miközben útjaimat egyengetem, a lelkemet is előkészítem. Csak így lehet gyümölcsöző a találkozás. Advent második gyertyalángja erre az utat egyengető igyekezetre, illetve az úttávállás felelősségteljes szép feladatára irányítja a figyelmünket…