„Virrasszatok, hogy készen álljatok!” (Mt.24/37.)
Az egyházi év szinte észrevétlen lepergett és máris újat kezdünk. Mostantól négy héten át örökzöld gallyakból kötött koszorúnk „méri” az ünnep előtt fogyó időt. Adventus Domini – az Úr érkezése. A sötét éjszakában halvány csillag dereng, aztán a kilátástalanságból majd lassan remény születik, hogy mégis eljuthassunk az Igazi Világosságra és végül vágyaink is beteljesüljenek…
Virrasztanunk, készülnünk kell! A reményteljes felszólítás éppen akkor hangzik fel az Egyház ajkán, amikor a természet is a sötétségbe gyalogol; az ősz télbe fordul, a nappalok valószerűtlenül rövidülnek és abban a néhány órában is inkább csak ködös homály telepedik a világra. Mert ennek a reménynek a rorátés hajnalok után a szívben kell megfogannia, hogy aztán belülről járhassa át az embert. Mi pedig a várakozás csendes napjain cselekedeteink által mutassuk fel Isten kegyelmes szeretetét a világban…
            Ezernyi bajunk van. Elszomorítanak a világ történései. Testi kínjaink időnkét a lelkünkbe is belemarnak. Mindezt fokozza a háború következményeiként megélt anyagi lehetőségek beszűkülése, a naponta emelkedő árak és az ártatlanok értelmetlen szenvedései. Sokunkat fog próbára tenni ez a tél…
            Az ólmos felhők alatt ereszkedő, vastag ködök függönye mögött világosság dereng. Érdemes lépteinket feléje irányítani. Virrasztó éberségre int Krisztus. Készen a befogadásra, készen a szeretetre. Nem a látszat lesz a lényeg, sokkal inkább, mit rejt majd a felszín? Mert jóllehet, „akkor ketten lesznek a mezőn: az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják. Két asszony őröl egy malomban: az egyiket fölveszik, a másikat otthagyják.” (Mt.24/40-42.) Minden azon múlik, végül melyik késztetésnek engedünk…
Közben adjunk egymásnak (is) lehetőséget, hogy ne csak az idő múljon, de néha az angyalokat is tetten érhessük közöttünk, és kellő éberséggel – utunk végén - egészen Betlehemig juthassunk…