„Ti vagytok a föld sója.(…)Ti vagytok a világ világossága.” (Mt.5/13.,14.)
Vajon képes-e ízt adni az ételnek, ha tartójába zárva marad a só? Van-e értelme lámpát gyújtani, ha aztán rögtön véka alá is rejtik? – veti fel provokatívnak tűnő kérdéseit Jézus. A föld sójának és a világ világosságának nevezi a hívő embert. Példázatán keresztül Istentől rendelt küldetésünkkel akar szembesíteni bennünket. A hivatásához hűséggel és bátorsággal ragaszkodó ember sokkal inkább hasonlít a hegyre épült városhoz, melyet nem lehet elrejteni és így sokak számára lehet igazodási pont az élet viharfelhőkkel terhes, fénytelen szakaszain. (Vö.Mt.5/13-16.)
            Fájdalmasan sokan szenvedik a lélek sötét éjszakáját, s mindent megadnának egy darabka derengő fénysugárért. Vagyoni helyzettől függetlenül többen boldogtalanságra kárhoztatva érzik magukat. Mások erkölcsi sötétségben élnek, ingoványos talajon egyre jobban süppednek a feneketlen mélybe…
            Ha csupán ezekre a jelenségekre tekintünk, valóban sötét jövő előtt állunk. Rossz előérzetünket tovább fokozhatja, hogy ma már az is gyakrabban fordul elő, hogy ízét veszti, azaz megromlik a só és tartójában csupán füstölög a lámpa. Pedig „Ha a só ízét veszti, ugyan mivel sózzák meg? Nem való már egyébre, mint hogy kidobja és széttapossa az ember” – figyelmeztet Jézus. Azonban elég-e, ha csupán sopánkodunk és megbotránkozunk mások romlottságán (miközben azt gondoljuk, hogy a mi életünkben minden rendben van)? Vajon vezethet-e vak világtalant? Mert a mi változásunk és jobbá válásunk nélkül csupán erről lehetne szó. Azonban még itt sem szabadna megállnunk…
            Bertolt Brecht, a híres drámaíró Szent Johannáról szóló művében hangzik el: „Ne arra törekedjetek csupán, hogy jobb emberként hagyjátok el a világot, hanem jobb világot hagyjatok hátra…” Senki sem lehet önmagában és önmagáért hívő. Itt a legfőbb ideje, hogy véget vessünk a „sótartóba zárt” és a „véka alá rejtett” kereszténységünknek, különben könnyen merő hazugsággá és képmutatássá silányul az életünk…
            Nem elégedhetünk meg önmagunk dicséretével. A hívő embernek mindig nagyobb a felelőssége, hiszen tőle többet várnak el: neki nem szimplán törvénytiszteletből kell „jónak” lenni és példát mutatni, hanem mert keresztsége révén Krisztusban Isten hívta meg…