„Ott színében elváltozott előttük. Arca ragyogott, mint a nap, ruhája pedig tündökölt, mint a fény.” (Mt.17/2.)
Csodálatos kinyilatkoztatásnak volt tanúja a Táborhegyi jelentben szereplő három apostol: Péter, Jakab és János. Az evangéliumi leírás szerint, Jézus „színében elváltozott” előttük. „Arca ragyogott, mint a nap, ruhája pedig tündökölt, mint a fény. Egyszerre csak megjelent nekik Mózes és Illés, amint beszélgettek vele.” Ekkor hangzott el Péter ajkáról: „Uram, jó, hogy itt vagyunk! Ha akarod, csinálok itt három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.” Nem sokkal ezután égi szózatot hallottak: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok!” A tanítványokat szent félelem fogta el, valószínűleg mégis gyakran vágytak vissza arra a helyre, ahol olyan tisztán és egyértelműen megtapasztalhatták Isten jelenlétét. (Vö.Mt.17/1-8.)
A kegyelem kézen fog és kiragad rossz beidegződéseink tömlöcéből, fásult szürkeségünk taposómalmából. Mi más is lehetne böjti útunk célja, minthogy képesek legyünk meglátni Krisztusban az Isten Fiát. Hogy a szenvedésekkel, megpróbáltatásokkal terhes hétköznapjainkból kiemelkedve, eljuthassunk Tábor hegyéig. Aztán az Istennel való találkozás élményével a szívünkben kell újra gondolni életünket és megtalálni a helyünket...
             A naponta nyüzsgő világban élőnek szüksége van arra, hogy időnként „visszavonuljon” és csendben átgondolja, hol tart és mit végzett. Bármilyen erős legyen fogadkozásunk, akár aszketikus önmegtagadások sorát is vállalhatjuk, hiába, ha az „Isten-látás” élménye elmarad. Fontos, hogy megtaláljuk a helyet, ahol „négyszemközt” lehetünk önmagunkkal és Istennel. Az a hely – legyen az kényelmes családi otthon, a templom csendje vagy egy kórházi betegágy -, ahol Istenre találhatunk (vagy Ő talál ránk), de abban a pillanatban önmagunkat is megtaláljuk. Talán nem meglepő, ha ezután úgy érezzük, rendeződni kezdenek személyes kapcsolataink is…
            El kell jutnunk Tábor hegyére, ahol az Úr arcát szemlélve bennünk és feltárulhat valami. Választ kaphatunk legégetőbb miértjeinkre. Megérthetjük – bár állapotbeli kötelességeinket le nem tehetjük -, jóval több az ember élete, mint a napi igavonás szürke robotja. Szüksége van ránk Istennek és embernek egyaránt. Közben megsejthetünk valamit a „titokból”, az odaát boldogságából, mely mindennapi küszködéseink is értelmet adhat…