„…az igazi imádók lélekben és igazságban imádják az Atyát.
Az Atya ilyen imádókat kíván.” (Jn.4/23.)
 
A lényünk mélyén munkáló, gondolataink mögött megbúvó igazi szándék mások számára csak annyiban érhető tetten, amennyiben megmutatjuk. Persze jó esetben nem kell nagyon kutakodni, hiszen szavaink és cselekedeteink hűen tükrözik. Mégis gyakran tapasztaljuk, mit sem ér a jó szándék, ha még a megvalósulás előtt célt téveszt, s a tettek másról beszélnek, a következmények pedig – ennek megfelelően – egyre sötétebb színt öltenek. Így aztán mindennapjainkban soványka remény és csalódottság váltogatják egymást. Közben pedig zátonyra futhatnak legalapvetőbb emberi kapcsolataink is…
Nagyon sokszor azért nem találjuk a probléma gyökerét, mert mindenki tökéletesnek, korrektnek gondolja magát, és ennek megfelelően harsogja – a maga – igazát. Mást mondunk és mást cselekszünk. Akár a rossz színész a színpadon: gyatrán játszik, s hogy mi a valódi szándéka, arra jobb esetben is csak következtetni lehet. Alapvetően két dolog hiányzik az ilyen emberből: a tiszta, őszinte lélek és az igazság...
            Mint minden kapcsolat, ami személyes, így az ember Istennel való kapcsolata is ezen a kettőn múlik. Jézus beszélgetése Jákob kútjánál a szamariai asszonnyal, tulajdonképpen erre (is) világít rá. (Vö. Jn.4/7-25.)
            Az igazságról való megbizonyosodás formálja és a lélek, azaz a lelkiismeret alakítja az embert. Ebben az összefüggésben azonban sajnálatosan meg kell állapítanunk, hogy még a magukat hívőknek tartók egy része is csupán valamiféle szerepet játszik, amikor vallási kötelezettségeit teljesíti, illetve „letudja”, mert privát életét már nem járja át az evangélium szelleme. Ugyanis nem lélekből és nem személyes meggyőződésből „imádja” Istent.
            Isten Lelke megtisztítja az embert, Igazsága pedig képes megtisztítani a világot a bűntől és a romlottságtól. Ehhez azonban az kell, hogy előbb az egyes ember „tegye helyére” a fejében és a lelkében a dolgokat. Azaz rá kell döbbennie, hogy ki az, akit valóban imádnia lehet, és kell; ki az, akire lelkét bízhatja...
            Nem érdemes mulandó dolgokhoz és percemberkék sűrűn változó „igazságához” szabni életünk vezérfonalát. Isten kész lehajolni hozzánk, szándékainkat megtisztítani, megnemesíteni és a beteljesülés felé irányítani…