„Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot, hanem hogy általa üdvözüljön a világ.” (Jn.3/17.)
Gyakran lehet az az érzésünk, hogy a huszonegyedik század harmadik évtizedére mintha totális csődbe jutott volna az ember. Talán soha nem volt még ennyi lehetőség birtokában, ugyanakkor nem került ennyire kiszolgáltatott helyzetbe sem. Hiszen minden technikai vívmány a rendelkezésére állna, hogy hatékony munkatársa legyen a Teremtőnek és paradicsomi állapotokat valósítson meg már itt e világban, ehelyett azonban - korábban soha nem látott – morális, illetve ideológiai mélységekbe zuhant. Pontosan az ellenkezőjét cselekszi, mint ami a „rendeltetése” lenne. Mintha napjainkra rokonértelmű fogalmakká váltak volna például a normalitás és abnormalitás, hűség és árulás, szabadság és szabadosság, információ és dezinformáció vagy legújabban béke és háború…
Mérhetetlen károkat okoz az (ál)semleges, valójában nagyon is behatárolható ideológia és mindent uralni akaró gondolkodás. Esendőségünkkel nap, mint nap megküzdve, reszkető reménykedéssel várjuk a jobb napokat, bízva abban, hogy egyszer csak felelősségének tudatára ébred az ember és a gödör aljáról megkezdi a felfelé kapaszkodást…
Isten rejtettsége, létének titokzatossága Jézus Krisztus kinyilatkoztatásában tárul fel előttünk, hogy aztán a Lélek erejében mi magunk is megtapasztalhatóvá tegyük a világban. Amikor szeretetlenségről, békétlenségről, meg nem értettségről, a részvét hiányáról panaszkodunk – akár közvetlen környezetünkben is -, vajon gondolunk-e arra, hogy ebben nekünk is szerepünk lehet?
Isten kegyelmes szeretete átjárja a világot, együttműködésre hív. Rajtunk (is) múlik, hogy szűkebb világunkban mennyire érvényesül…
Mindenesetre jó, ha tudjuk: Jézus nem az ítélet pallosával jön felénk, hanem a megváltás keresztjével. Ugyanakkor azt se felejtsük el, hogy naponta ítéletet mondanak rólunk szavaink és tetteink…
Hétvégi tűnődések (2023/06-03.)
„Isten nem azért küldte Fiát a világba, hogy elítélje a világot,
hanem hogy általa üdvözüljön a világ.” (Jn.3/17.)
Gyakran lehet az az érzésünk, hogy a huszonegyedik század harmadik évtizedére mintha totális csődbe jutott volna az ember. Talán soha nem volt még ennyi lehetőség birtokában, ugyanakkor nem került ennyire kiszolgáltatott helyzetbe sem. Hiszen minden technikai vívmány a rendelkezésére állna, hogy hatékony munkatársa legyen a Teremtőnek és paradicsomi állapotokat valósítson meg már itt e világban, ehelyett azonban - korábban soha nem látott – morális, illetve ideológiai mélységekbe zuhant. Pontosan az ellenkezőjét cselekszi, mint ami a „rendeltetése” lenne. Mintha napjainkra rokonértelmű fogalmakká váltak volna például a normalitás és abnormalitás, hűség és árulás, szabadság és szabadosság, információ és dezinformáció vagy legújabban béke és háború…
Mérhetetlen károkat okoz az (ál)semleges, valójában nagyon is behatárolható ideológia és mindent uralni akaró gondolkodás. Esendőségünkkel nap, mint nap megküzdve, reszkető reménykedéssel várjuk a jobb napokat, bízva abban, hogy egyszer csak felelősségének tudatára ébred az ember és a gödör aljáról megkezdi a felfelé kapaszkodást…
Isten rejtettsége, létének titokzatossága Jézus Krisztus kinyilatkoztatásában tárul fel előttünk, hogy aztán a Lélek erejében mi magunk is megtapasztalhatóvá tegyük a világban. Amikor szeretetlenségről, békétlenségről, meg nem értettségről, a részvét hiányáról panaszkodunk – akár közvetlen környezetünkben is -, vajon gondolunk-e arra, hogy ebben nekünk is szerepünk lehet?
Isten kegyelmes szeretete átjárja a világot, együttműködésre hív. Rajtunk (is) múlik, hogy szűkebb világunkban mennyire érvényesül…
Mindenesetre jó, ha tudjuk: Jézus nem az ítélet pallosával jön felénk, hanem a megváltás keresztjével. Ugyanakkor azt se felejtsük el, hogy naponta ítéletet mondanak rólunk szavaink és tetteink…