„Mindenki téged keres.” (Mk.1/38.)
Ha az ember valaha is találkozott az igazán tisztával és széppel, megérintette a szeretet vonzása, megtapasztalhatta a kiengesztelődött szív békéjét…, folyamatosan késztetést érez, hogy keresse. Aztán, ha sikerül ismét meglelnie, már soha többé nem akarja elveszíteni. Az élet rendkívül bonyolult, az ember pedig önző, ugyanakkor törékeny és könnyen sebezhető. Ezért vágy és nyugtalanság jellemzi életünket.
„Magadhoz igazítottál minket Uram, és nyugtalan a szívünk, amíg meg nem pihen Benned” – vetette papírra a negyedik század vége felé a keresztény bölcselet nagy óriása, Szent Ágoston. Ez a vágyódásunk ösztönös, világlátásunktól függetlenül, Istentől származó teremtményi mivoltunkból fakad.
            A korabeli emberek, akik személyesen is találkozhattak Jézussal, szerettek volna minél több időt tölteni a közelében. Így volt ez akkor is, amikor Kafarnaumban járva betért a két testvér, Péter és János házába. A későbbi apostolfejedelem anyósa éppen lázas betegen feküdt. A család kérésre meggyógyította. Márk evangélista leírja, hogy az eset után, még az esti órákban mindenféle beteget és ördögtől megszállottat vittek hozzá. Hajnalig tolongtak körülötte a különböző bajokban szenvedők. Valamennyiüket meggyógyította.  Aztán még napkelte előtt egy magányos helyet keresett, hogy imádkozzék. Az apostolok utána siettek és közölték: „Mindenki téged keres.” (Vö.Mk.1/29-39.)
            Kereső emberek vagyunk. Mindanyian vágyunk a tisztára, szépre, szeretetre, békességre… Az azonban már korántsem biztos, hogy jó helyen keressük-e a megtartó és vágyainkat beteljesítő értékeket. Sokan tévutakat járva, hosszú évek után döbbenek rá az elvesztegetett idő hiábavalóságára. Akinek a szándékai tiszták és keresése igaz, az valójában – akaratlanul is - magát az Istent keresi, aki emberré lett Fiában, hogy legkedvesebb teremtményét felemelje és üdvözítse…