„Bizony mondom nektek, egy közületek, aki velem eszik, elárul engem.” (Mk.14/18.)
Míg a hajnal fagyot hoz, délben már langyos esőtől könnyesek a pelyhesedő barka ágak. Mintha az elmúlt tél és a jövendő nyár vívná végletekbe menő csatáját egymással. Világféltő kétségeink tavaszán így köszönt ránk az idei virágvasárnap – Urunk szenvedésének vasárnapja. Jézus pedig újra feltűnik lelki pusztánk girbe-gurba poros útján. Betfagé majorja felől most is, hogy az Aranykapun áthaladva érje el a szeretett-hűtlen várost, Jeruzsálemet…
Bensőnk Jeruzsálemében is kettősség dúl: hadakozik sötétség a fénnyel, jó és rossz harcát vívja bennünk. Lelkesülünk, egekig ér odaadásunk, máskor a kétség dönti mélybe lelkünk templomtornyait. A „Szeretsz, te engem?” kérdésén már rég túl, júdáspénzzel a zsebünkben kakaskukorékolásra eszmélünk, és ránk virrad a leggyalázatosabb hajnal… De addig még lelkesül a tömeg, pálmaágakat lenget, ruháját a földre terítve, hozsannázva köszönti a Királyt. Jézus szeme azonban párában úszik, ahogy az öszvér hevenyészett nyergében ülve méltósággal bevonul Jeruzsálembe. Előre vetülve felderengnek előtte a szenvedés napjai, hiszen nem sokára egy jóval dísztelenebb és szűkebb kapun fogja elhagyni a várost. Dicstelenül, véres töviskoszorúval „ékesítve”, súlyos keresztet cipelve remegő vállain.  Többen akkor is ott lesznek útját szegélyezve, s akik most királyként éltetik, majd habzó szájjal a halálát követelik… 
Ecce homo… - Íme az ember! Ilyen az ember! Mert valójában ez a virágvasárnap – ahogy a nagypénteki keresztút is rólunk, az emberről szól! Hogy lehet ugyanazzal a szível szeretni és gyűlölni egyik pillanatról a másikra? Minden teremtmény közül erre csak az ember képes. Júdások és Péterek lapulnak köztünk és bennünk. Ez a felismerés viszont óva int az elhamarkodott ítélkezéstől. Bizony, életünk során nem mindig lépdelünk virágszőnyegen. Isten és ember előtt tett fogadkozásaink ellenére újra és újra az önteltség, gőg vagy éppen a hűtlenség vermébe esünk. Egyszer fent és egyszer lent.
Még el sem csitul a hozsannázó üdvrivalgás, tompa koppanások zaja hallik, nem is olyan messze, ácsoltatik már a kereszt. A nagycsütörtöki félhomályban az áruló keze egyszere nyúl Jézuséval a tálba – talán össze is érnek egy pillanatra…
Szirmok és virágok között is feltűnik a kereszt. Jézus keresztje. De nem azért, hogy ledöngöljön, elszámoltasson, hanem hogy kiemeljen bűnsötét vermünkből, ahová minden igyekezetünk ellenére menetrend szerint megérkezünk. Ezért jelenthetnek nekünk is különleges lehetőséget virágvasárnap után nagyhét szent napjai…