„Készítsétek elő az Úr útját! Egyengessétek ösvényeit!” (Lk.3/4.)
„Amilyen az advented, olyan lesz a karácsonyod” – tartja a mondás. Mert nem elég csupán várni a jóra, azért elsősorban tenni kell, ugyanis cselekedetek nélkül a jó szándék is halott. Ugyanakkor a túlzott magabiztosság sem menti meg mindig az embert. Bizony a pusztában is el lehet tévedni – gondoljunk csak a tengernyi sivatagra, ahol iránytű nélkül könnyen bajba kerülhet a felelőtlen utazó. A mindennapok tarka forgataga, a helytelen közgondolkodás, a divat – ha nincsen belső tartás – könnyen tévútra vihet.
A „pusztába kiáltó” szava súlyos századok ólmos függönyén is áthallik és a saját érdekünkben, nekünk szól. Nem csupán lelkünk tövises, bozótokkal benőtt őserdejében kellene csapásokat vágnunk, de rögtön utána utakat kellene építenünk egymás felé is (hiszen minden út, az ösvénytől az autópályáig, csak akkor ér valamit, ha vezet valahová). Miközben utat építünk, magunk is úttá válunk, amin – jó esetben – másokhoz is eljuthat a kegyelem. Ez a tudat felelősséggel, méltósággal kell, hogy eltöltsön minket.
Az utak behálózzák egész életünket, de ez a tény még önmagában sajnos nem jelenthet garanciát, mert az útelágazásnál minden a választáson múlik (hiszen mindig van lehetőség előre, de jobbra is, meg balra is). Ugyanakkor mindig van egy bizonyos kockázat, hiszen aligha látható előre, hogy melyik visz a célba. Ehhez kell a hit szemüvege és a Gondviselésbe vetett őszinte bizalom.
Isten az általunk épített utakon keresztül közeledik felénk. Ezért adventi „útépítésünkön” múlik karácsony „sikere”. A várakozás koszorújának második lángocskája önvizsgálatra késztet: családomban, munkahelyemen, környezetemben a széthúzás vagy a békesség és szeretet útját egyengetem-e?  Útban a betlehemi fényesség felé tudok-e magam is valamit közvetíteni, sugározni, vagy esetleg általam is csak a sötétség növekszik? Az elkövetkezendő napok lehetőséget kínálnak a korrekcióra, jobbulásra – ha szükséges, éljünk vele…