„Barátságosan fogadta őket, beszélt nekik Isten országáról
és meggyógyította a gyógyulásra szorulókat.” Lk.9/11b.)
 
Szomorúbb napjainkon szívesen elrejtőznénk a bánatunkkal, de nem lehet, hiszen az élet nem áll meg körülöttünk. Helyt kell állnunk, mert hangulatunktól, lelkiállapotunktól függetlenül felelősek vagyunk a ránk bízottakért. – Talán velünk is előfordult már, hogy a gondok szorításában, mire hitünk is elfáradt volna, éppen családtagunk, gyermekünk, unokánk fényképére pillantva kaptunk új erőt, éreztünk késztetést a folytatásra…
Jézus maga is többször adott példát, hogyan kell legyőzni a rossz érzést, lelkifájdalmat szeretettel. Amikor értesült barátja és unokatestvére, Keresztelő Szent János kivégzéséről egy magányos helyre vonult, hogy gyászában egyedül lehessen. A nép viszont értesült hollétéről és utána indult. Természetes, s talán érthető reakció lett volna, ha elzárkózik a nyilvánosságtól. Ő azonban „barátságosan fogadta őket, beszélt nekik Isten országáról és meggyógyította a gyógyulásra szorulókat” – olvassuk a Lukács-evangéliumban. Késő délután pedig, amikor már az apostolok is arra kérték, hogy bocsássa el a népet, mert egésznap nem ettek, hadd vehessenek maguknak élelmet a környező településeken, öt kenyérből és két halból jóllakatja a több ezer embert. (Vö.Lk.9/12-17.)
Nem lehet nem észrevenni a kenyérszaporítás történetének fő mondanivalóját: Jézus –minden keserűsége ellenére is - felelősséget vállal értünk (testünkért, lelkünkért egyaránt), ételt ad, de a kenyérrel együtt önmagát is odaadja, hogy életünk legyen. Ételünk és italunk – test és vér, kenyér és bor…
A katolikus liturgia szerint, a hívek Úrnapján a négy égtájat szimbolizáló zöldágakból készített sátornál kérik az Úr áldását a világra. A körmenetben elkísért szentségtartó aranyos sugarai között, keretbe foglalva, mint Krisztus teste, emelkedik áldásra a hófehér Ostyakorong.  Erőnk és táplálékunk kíván lenni, hogy szeretetében újulhasson meg a világ. A testi és lelki kenyér egyaránt a Teremtő Isten ajándéka. Az embernek mindkettőre szüksége van, hogy egész legyen. Jézus mindannyiunk kenyere, erőssége kíván lenni, hogy megerősítse bennünk azt a szeretetet, mely a mindennapokban hajlamos az „elfáradásra”. Emberi esendőségünket, gyöngeségünket akarja kipótolni, hogy a megpróbáltatások idején is képesek legyünk „barátságosnak” maradni…