„Mindattól, akinek sokat adtak, sokat fognak követelni,
és akire többet bíztak, attól még többet fognak számon kérni.” (Lk.12/48b.)
 
Sokan hamis igazolást látnak szellemi-lelki vagy fizikai restségükre mások helytelen viselkedésében. Általános jelenség ez. (A másokkal való foglalatosság egyébként azok kedvelt időtöltése, akikben valami korábbi vélt vagy valós sérelem ütött tanyát, vagy komplexusaik fogságában nem érik el a vágyott sikert és a megbecsülést…) Ritkább az, amikor felfelé tekint az ember és a pozitív példa nyomán kíván mind jobbá válni. Valahogy a rossz példára való hivatkozás mindig kényelmesebb, mint a jó követése. Életünk végén azonban ez nem szolgáltathat hivatkozási alapot. Ugyanis az egyetemes küldetés szerint, kinek-kinek tehetségéhez, képességéhez mérten kell helytállnia, megújítva maga körül a világot. Teremtő Istenünk nem csupán azt fogja nézni, honnét indultunk életünk nagy kalandjára, leginkább az lesz a döntő, hogy hova jutottunk. (Nem a vagyon vagy a megszerzett pozíció lesz a fokmérő, hanem hogy mire használtuk javainkat, lehetőségeinket?) Jézus ezért int önvizsgálatra az éber szolgákról szóló példázatában. (Lk.12/35-48.)
            Az eredeti elgondolás szerint, életünk embertársaink javára és Isten dicsőségére végzett szolgálat.  (Nem szolgaság! Hiszen ez nem kizsákmányolást vagy embertelen igavonást jelent, hanem személyiségünk kibontakozását és folyamatos gazdagodását.)
Nem mindig helyénvaló, ha egymáshoz viszonyítjuk az embereket, hiszen ennél sokkal bonyolultabb a helyzet. Mindenki önálló személyiség, különböző mentalitással, képességekkel rendelkezik. Isten nem is egymáshoz hasonlítgat bennünket, mindegyikünket talentumaink és cselekedeteink, „eredményeink” tükrében fogja számon kérni.
Gyakran érezzük úgy, hogy bennünket jobban megpróbál az Úr, mint másokat, a mi „igánk” nehezebb, mint másoké. Pedig bizonyosak lehetünk benne: erején felül egyikünk sem próbáltatik meg. Kit ilyen, kit olyan módon igyekszik alkalmassá tenni hivatásának, eredeti „rendeltetésének”.
            Minden egyes embernek – legyen bármilyen beosztásban és életállapotban is - hivatása kegyelmével ott kell becsülettel helytállnia, ahová sorsa rendeltetett. Ugyanis, aki fölemelte az embert, egykoron majd el is fogja számoltatni…