„Azért jöttem, hogy tüzet gyújtsak a földön: mennyire szeretném, ha már föllobbanna!” (Lk.12/49.)
Van gyógyító-tisztító és van pusztító tűz. Ez utóbbi nyomán üszkös romok és hamu marad, míg az előbbi után valóságos újjászületés következik egy új, egy tisztább élet ígéretével. Ez az élet azonban határozott állásfoglalásra készteti az embert mindazokkal szemben (is), akik a visszahúzó erőt jelentenék. Ez olyan erőt képvisel, amely képes minden korábbi köteléket szétszakítani, ha az gátja lenne ennek az új kezdésnek. Olyasvalami, mint a préritűz, amely könyörtelenül megemészt mindent, ami az útjába akad. Jézus jó értelemben hasonlítja tanítását, igazságát ehhez a tűzhöz.
            Az evangélium nem ismer határokat, sem családi vagy rokoni kapcsolatokat. (Vö. Lk.12/49-53.) Radikális elszántságot követel, mely azonban sohasem lehet azonos a vad fanatizmussal. Amikor Jézus tűzről beszél, nem szabad félreértelmezni szavait és igazolást keresni bármifajta erőszakra.
Lángoló szívű emberekre van szükség, olyanokra, akik szíve nem pusztító tűztől, hanem gyógyító lángoktól izzik. Látjuk és sajnos – egyre közelebbről – tapasztaljuk is, hova vezet, ha az erő rosszul értelmezett vallási meggyőződéssel találkozik…
Jézus tanítása nemcsak az egyénre, de egy ország, nemzet sorsára is vonatkoztatható. Hazánknak, mint keresztény nemzetnek van múltja - s a jelenben megmutatkozó jóakaratú kezdeményezések okán -, bizton reméljük: van jövője is. Ehhez azonban továbbra is kereszténységüket és magyarságukat együttesen felvállaló vezetőkre van szükségünk. Társadalmunk minden szintjén kellenek a határozott állásfoglalással rendelkező hiteles tanúságtevők.
Akit megérint, csak egyszer is megperzsel az evangéliumi igazság lángja, az nem hamuvá ég, hanem attól kezdve - egyre inkább - új élet heve izzik benne. Ezért lesz képes másokat is „lángra lobbantani”. Minél többen engedik ily módon „megperzseltetni” magukat, annál jobban tisztul, gyógyul beteg világunk sebzett szívű emberisége…