„Miután megtettetek mindent, amire parancsot kaptatok, mondjátok: haszontalan szolgák vagyunk, nem tettünk többet, mint ami kötelességünk.” (Lk.17/10.)
 
Éppen ezekben a napokban ölti magára az ősz legszebb ruháját október. Aranyló-vöröslő színekben pompáznak a nyártól búcsúzó lombok. Gazdagon terítenek asztalt gyümölcsösök, szántók és mezők. Dús fürtöket érlelt a napsütötte domboldal, roskatag ágakon mosolyog szilva, alma, körte; burkából vidáman gurul dió, gesztenye… Mintha végtelen nagy Te Deum-át zengené a Teremtőjét dicsérő természet – jóleső elégedettséggel sugározza a békességet, harmóniát.
            Csak az ember békétlenkedik. Ahelyett, hogy kamatoztatná, apró pénzre váltva herdálja el talentumait. „Szeretetországot” épít szorgos gyűlölettel. Háborús igyekezettel gyártja egymás után ellenségképeit. Fokozatosan, szinte észrevétlen a gonosznak engedi át magát. Látjuk, tapasztaljuk: a gyűlölet hatalmas energiákat képes megmozgatni, hamar közös nevezőre hozza az elégedetleneket. Azonban egy dologra sohasem lesz képes bármily erős is legyen, ugyanis gyűlölettel, gonoszkodással nem lehet pozitív dolgokat teremteni…
            Sokkal több alázat, sokkal több szeretet. Csak így lehet(ne) a mélyen szántó sebeket begyógyítani. Bár az ember folyamatosan megsebzi, mégis szolgál és tanít a természet – októberben is.
Umbria szép, rozsduló rengetegéből Assisi nagy szentje lép elénk, aki máig egyedülálló módon – a természettel azonosulva - élte meg az Isten által elgondolt békességet és harmóniát. (Ez a hitelesség, ez az alázat tiszteletet parancsoló volt. Az egyszerű szerzetes igyekezetét és buzgóságát még a török is elismerte. Így vált Ferenc igazán a békesség eszközévé muszlim és keresztény között.)
            A vagdalkozó és fröcsögő indulatok korában nem egymás lejáratásán kellen fáradoznia a jövőért aggódóknak. Az aljas intrikák helyett a szolgáló szeretet közös nevezőjét lenne jó megtalálni végre. Mielőbb ki kell oltani a gyűlölet és a háborúk lángjait, mielőtt az megemészt valamennyiünket. Teremje meg életünk a maga gyümölcseit, hogy egymást segítve a boldogulás és üdvösség útján, majdan részünk lehessen az evangéliumi „haszontalan szolgák” kötelességtudó örömében…