„Szüntelenül kell imádkozni és nem szabad belefáradni.” (Lk.18/1.)
Míg egy-egy személyes tragédia, csalódás, esendőségünk megtapasztalása Isten felé fordíthatja az embert, sokan éppen ilyenkor rendülnek meg a hitünkben. Lélekmérgező korban élünk. Többen súlyos terheket cipelve, mélyen sebzetten, szeretetre éhesen élnek napról napra. Persze, mindig vannak rosszabb helyzetben lévők is – vigasztalja kényszeredett optimizmussal magát az ember. Mindeközben történnek csodálatos dolgok is a környezetünkben, igaz általában észrevétlen. Itt vannak körülöttünk azok is, akik a világ nyomorúsága ellenében naponta tanúságot tesznek a szeretet erejéről…
Ha valami nem sikerül elsőre, könnyen feladjuk. Mintha az alázattal együtt az állhatatosság (is) hiányozna belőlünk. Pedig a Lélekből élő mindig hosszútávon gondolkodik. Ami igazán fontos, azért képes kitartani, akár komoly áldozatok árán is.
            Csak akkor tudunk maradandót alkotni, tisztességgel helytállni, ha nem csupán a magunk erejében bizakodunk, de megőrizzük Istenre való nyitottságunkat is. Hogy aztán ennek tükrében emberi kapcsolataink is megtisztuljanak és képesek legyünk egymást erősíteni, boldogítani. Ennek alapvető eszköze és forrása az Istennel való rendszeres kommunikáció, azaz az ima.
            Jézus szemléletes példázattal világított rá a kitartó imádság erejére. Egy városban élt egy bíró, aki „Istentől nem félt, embertől nem tartott”. Lakott ott egy özvegyasszony is, aki elment hozzá, hogy igazságot tegyen ügyében. A bíró vonakodott. Az özvegy pedig nem adta fel. Később az igazságszolgáltatás embere így gondolkodott: „Noha Istent nem félem, embertől nem tartok, mégis, mivel alkalmatlankodik ez az özvegy, igazságot teszek neki…” Ha az igazságtalan bíró az özvegyasszony sorozatos, szűnni nem akaró kérésének végül mégis eleget tesz és igazságot szolgáltat, „vajon Isten nem szolgáltat-e igazságot választottainak, akik éjjel-nappal hozzá kiáltanak?” (vö. Lk.18/1-8.)
            Szerencsénkre egyre szaporodnak azok a csendes imaközösségek, amelyek lelki támogatói lehetnek társadalmunk és nemzetünk megújulásának. Mindszenty József, Magyarország sokat próbált bíborosa, székfoglaló beszédében 1947 októberében mondta: „Ha lesz egymillió imádkozó magyar, nem félek a jövőtől.”
            Bátran kapaszkodjunk a hittel és alázattal mondott ima erejébe, fordítsuk jó irányba sorsunk és a történelem kerekét…