„Mindazt, aki fölmagasztalja magát, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt fömagasztalják.” (Lk.18/14.)
 
Magunkat „fényezni” úgy, hogy közben gyengeségeinket mások botlásai mögé rejtjük, meglehetősen álságos dolog. Megkísérthet bennünket az öndicséret akkor is, amikor a hallgatásnak, meghallgatásnak vagy az önvizsgálatnak lenne az ideje. Így aztán legtöbbször éppen a lényeg sikkad el…
Az evangéliumi példázatban két ember – egy farizeus és egy vámos – ment a templomba imádkozni. A farizeus emelt fővel így imádkozott: „hálát adok neked Isten, hogy nem vagyok olyan, mint a többi ember: rabló, gonosz, házasságtörő, mint ez a vámos is. Hetenként kétszer böjtölök, tizedet adok mindenből, amim van.” A másik megállt hátul, szemét sem merte fölemelni, csak a mellét verte: „Istenem, légy irgalmas hozzám, bűnöshöz.” Jézus hozzáfűzte a történethez: „Mondom nektek: ez megigazulva ment haza, az nem. Mindazt, aki fölmagasztalja magát, megalázzák, aki pedig megalázza magát, azt fölmagasztalják.” (Vö.Lk.18/9-14.)
Mindig a szerintünk pozitív, erényes tulajdonságainkból és mások viselt dolgaiból, esetenként gyalázásából épített barikádok mögé igyekszünk elrejteni saját bűneinket. Aztán végül magunk is elhisszük, hogy jók, példamutatók vagyunk, rosszak csak mások lehetnek. Ettől a görcsös igyekezettől válunk egy idő után szánalmassá. Megfeledkezünk róla, hogy ember előtt (is csak) ideig-óráig működhet ez a taktika, Isten előtt azonban sohasem…
Üres, hitelét vesztett szavak folyamává alacsonyul annak a beszéde, aki önmagát magasztalja fel. Mert a lényeg – nagyon gyakran – egy egyszerű mondattal is kifejezhető. Az erős elhatározással társult őszinte belátás és bűnbánat Istennél mindig irgalomra talál: csak ez lehet – ember előtt is - a megtisztulás, az újrakezdés egyetlen lehetősége…
Farizeusok és vámosok – életünk állandó résztvevői. Jóllehet mindketten ott vannak a templomban, viszont megigazulva csak a vámos tér haza…