„Nyugalmat találtok lelketeknek.” (Mt.11/29.b)
A gyönyörű színekben pompázó, fagy suhintotta lombruhájától levelenként válik meg az erdő. Ilyenkor a legszebb, amikor csendesen halni készül. Áhítattal lép az ember a „természet katedrálisába”. Tiszteletet parancsoló, örök-néma szertartás ez: a természet törvényének engedve peregnek lassan, zörögve földre a falevelek, hogy az avarszőnyegbe merülve találjanak végső megnyugvásra. Talán nekünk is így kellene mennünk, ha ütött az óránk, ilyen egyszerűen és szépen, ahogyan a levél búcsút vesz az ágtól…
            Milyen felemelően szép és könnyű lenne. Csak az a szenvedés, az az utolsó tusa ne lenne – sóhajt az útja vége felé közeledő fáradt vándor. Aki megteremtette és pályára állította, haza is várja az embert. A becsülettel megküzdött élet végső jutalma a révbeérkezés boldogsága. Hiszen – ahogyan Izajás próféta mondja -, „Az Úr Isten eltávolítja örökre a halált, és letörli a könnyet minden arcról…” (Iz.25/8.)
            A krizantémillatú napokon korán jön az alkony, a sírkerteket megüli a pára. Lobognak a mécsek, gyertyák. Remegő lángtengerré változnak a temetők. Fénnyel üzennek Ők, hogy el ne feledjük, lelki szemeinket mindig szegezzük az Örök Világosságra…
            Ne feledkezzünk meg róluk, hiszen összetartozunk, s reményeink szerint, egykor mi is együtt örvendünk majd a szentek társaságában. Már az ószövetségi öreg szabadságharcos, Makkabeus is a feltámadás reményébe vetette hitét, és szent meggyőződéssel buzdított a holtakért végzett engesztelő imádságra. (2.Makkabeus 12/43-46.)
            Égiek és földiek összetartozunk. Csak egy lehet az út, az igazság és az élet! Nincsen más lehetőség. Vigasztal és erősít az evangélium tanítása. Annyi mindennel foglalkozunk életünk során, pedig oly kevés, mi az öröklétre is átmenthető…
            A felzaklatott világban ilyenkor talán még inkább a felszínre tör békességre, nyugalomra törekvő lelkünk benső vágya. A sír előtt állva, mindennél erősebb bizonyosságként érint meg életünk törékenysége, s a Lélek, lelkünk halhatatlansága. Míg mécsesünk lángja lobban, megérzi a mégoly kétkedő szív is, hogy hit nélkül, a „túlpart” létezése nélkül – bármily szép is legyen időnkét – értelmetlen lenne élni… A keresztény hívő számára garancia Mestere tanítása. „Jöjjetek hozzám mindnyájan, akik elfáradtatok és meg vagytok terhelve. Én felüdítlek titeket. Vegyétek magatokra igámat és tanuljatok tőlem, mert szelíd vagyok és alázatos szívű, - és nyugalmat találtok lelketeknek.” (Mt.11/28-29.)