Jézus korában a Nagy Heródes által építtetett jeruzsálemi templomot több udvar vette körül. A zsidó vallás egyik sajátossága volt az áldozatbemutatás kötelezettsége. Az (el)égő áldozatot általában bikák, juhok, kecskék vagy galambok segítségével mutatták be. Hogy a zarándokoknak ne kelljen messziről magukkal cipelni az áldozati állatokat, kereskedők, majd pénzváltók és egyéb árusok telepedtek a templomudvarra. Igazi vásári forgatag alakult ki, melynek lármája messze hallatszott, betöltötte az isteni hajlékot is. Jézus éppen egy ilyen alkalommal akart betérni oda. A látottak szent indulattal töltötték el. Kötelekből ostort font és kikergette a kufárokat a templomból, ugyanígy a juhokat és az ökröket is, a pénzváltók pénzét pedig szétszórta. Az asztalokat felforgatta, a galambárusoknak meg azt mondta: „Vigyétek innét ezeket, ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!” Tanítványainak akkor eszükbe jutott az Írás szava: „Buzgóság emészt el engem házadért.” (Vö. Jn.2/13-17.)
Isten temploma a szentség hajléka, ahol az ember különösen is a Teremtő vonzásába kerülhet, így lehet ég és föld találkozásának kiemelt helyszíne. Ebből a találkozásból, illetve együttműködésből táplálkozik az Egyház. Ezért az Egyház egyszerre szent és bűnös, hamis és igaz. Lehet a szentség hordozója és az ember által az esendőség, gyengeség megjelenítője is. Ez a „kétarcúság” bennünk is jelen van. Hiszen tudunk ugyanazzal a szívvel lángolva szeretni és égetően gyűlölni is…
Sokszor magunkkal hurcoljuk békétlenségünket, szeretetlenségünket, gyűlölködéseinket az Isten házába. Nem tudjuk letenni sem a „szerzett”, sem az önmagunk gyöngesége okozta nyavalyáinkat. (Egyik-másik sajnos hozzánk is nőt már…) De vajon nem alacsonyítjuk ilyenkor mi is vásárcsarnokká az „atyai házat”?
Jézus ma sem az embert akarja kipenderíteni a templomból, hanem azt a sok felesleges koloncot, amit cipel. És ne csak a rendre bekapcsolva felejtett telefonokra és okoskütyükre gondoljunk, hanem mind arra, ami folyamatosan elvonja figyelmünket a lényegtől. Ami miatt egymásnak feszülünk, amivel megkeserítjük egymást, amivel megterheljük a hétköznapokat…
Bizony, aki csak a külsőre figyel könnyen megtéveszthető. A jámbor jeruzsálemi zarándok is megbízott a kereskedő „vallásos szolgálatában”, aki viszont minden további nélkül becsapta őt. Azonban Jézus átlátott rajta, ahogy rajtunk is átlát. Megtisztította a templomot. Testünk a Lélek temploma, s ha nem űzzünk ki belőle mindent, ami szentségtelen, ami gyalázatos… - mérgezzük magunk körül a légkört templomon belül, s kívül – de vajon különbek vagyunk-e, mint korunk gyűlöletet és háborút szító kufárjai…
Jézus korában a Nagy Heródes által építtetett jeruzsálemi templomot több udvar vette körül. A zsidó vallás egyik sajátossága volt az áldozatbemutatás kötelezettsége. Az (el)égő áldozatot általában bikák, juhok, kecskék vagy galambok segítségével mutatták be. Hogy a zarándokoknak ne kelljen messziről magukkal cipelni az áldozati állatokat, kereskedők, majd pénzváltók és egyéb árusok telepedtek a templomudvarra. Igazi vásári forgatag alakult ki, melynek lármája messze hallatszott, betöltötte az isteni hajlékot is. Jézus éppen egy ilyen alkalommal akart betérni oda. A látottak szent indulattal töltötték el. Kötelekből ostort font és kikergette a kufárokat a templomból, ugyanígy a juhokat és az ökröket is, a pénzváltók pénzét pedig szétszórta. Az asztalokat felforgatta, a galambárusoknak meg azt mondta: „Vigyétek innét ezeket, ne tegyétek Atyám házát vásárcsarnokká!” Tanítványainak akkor eszükbe jutott az Írás szava: „Buzgóság emészt el engem házadért.” (Vö. Jn.2/13-17.)
Isten temploma a szentség hajléka, ahol az ember különösen is a Teremtő vonzásába kerülhet, így lehet ég és föld találkozásának kiemelt helyszíne. Ebből a találkozásból, illetve együttműködésből táplálkozik az Egyház. Ezért az Egyház egyszerre szent és bűnös, hamis és igaz. Lehet a szentség hordozója és az ember által az esendőség, gyengeség megjelenítője is. Ez a „kétarcúság” bennünk is jelen van. Hiszen tudunk ugyanazzal a szívvel lángolva szeretni és égetően gyűlölni is…
Sokszor magunkkal hurcoljuk békétlenségünket, szeretetlenségünket, gyűlölködéseinket az Isten házába. Nem tudjuk letenni sem a „szerzett”, sem az önmagunk gyöngesége okozta nyavalyáinkat. (Egyik-másik sajnos hozzánk is nőt már…) De vajon nem alacsonyítjuk ilyenkor mi is vásárcsarnokká az „atyai házat”?
Jézus ma sem az embert akarja kipenderíteni a templomból, hanem azt a sok felesleges koloncot, amit cipel. És ne csak a rendre bekapcsolva felejtett telefonokra és okoskütyükre gondoljunk, hanem mind arra, ami folyamatosan elvonja figyelmünket a lényegtől. Ami miatt egymásnak feszülünk, amivel megkeserítjük egymást, amivel megterheljük a hétköznapokat…
Bizony, aki csak a külsőre figyel könnyen megtéveszthető. A jámbor jeruzsálemi zarándok is megbízott a kereskedő „vallásos szolgálatában”, aki viszont minden további nélkül becsapta őt. Azonban Jézus átlátott rajta, ahogy rajtunk is átlát. Megtisztította a templomot. Testünk a Lélek temploma, s ha nem űzzünk ki belőle mindent, ami szentségtelen, ami gyalázatos… - mérgezzük magunk körül a légkört templomon belül, s kívül – de vajon különbek vagyunk-e, mint korunk gyűlöletet és háborút szító kufárjai…
