„Boldogok, akik most sírtok!” (Lk.6/21b.)
Boldognak lenni a szenvedésekkel terhes világban? – első hallásra, bizony könnyen abszurdnak tűnhet a kérdésfelvetés. Valószínűleg azok értik félre, akik a boldogságot összetévesztik az önzéssel. Ugyanis, amíg csupán a saját boldogságunk érdekében cselekszünk, s igyekszünk mindenkit ennek szolgálatába állítani, elviselhetetlennek érezzük a szenvedést, felesleges tehernek az áldozatvállalást. Ám abban a pillanatban, amikor sikerül kicsit elfeledkezni magunkról, félretesszük görcsös boldogság akarásunkat, és képessé leszünk a sírókkal sírni, az örvendezőkkel örülni, s bánkódni a másokat ért igazságtalanságok miatt, hirtelen kinyílik előttünk egy másik világ, egy másik lehetőség...
            Boldogulni csak másokat boldogítva lehet és érdemes. Csak az önző ember hibázza el életét és kárhoztatik boldogtalanságra. Minden ember annyiban alkalmas a boldogságra, amennyiben képes másokat boldoggá tenni...
Ha felismerjük, hogy a legtöbb földi szenvedés mögött emberi bűnök, mulasztások húzódna, rádöbbenünk – ez a legnagyobb rossz a világon. A bűn miatt érzett megrendültség vagy a másokért felajánlott és türelemmel viselt betegség, szenvedés egyaránt vezethet belső boldogságra, békességre. Csak ezzel a felfogással oldható fel az első olvasásra meglehetősen ellentmondásosnak tűnő „Hegyi beszéd”, azaz a „boldogságokról” szóló jézusi tanítás. (Vö. Lk.6/20–26.)
 A sírás nem kifejezetten boldogság – bár van, aki örömében is könnyekre fakad –, s azért sem kell sírnunk, hogy megvigasztaltassunk; de amikor ránk szakad a baj, higgyük, hogy van vigaszunk.
Tudunk sírni, ha fájnak saját sebeink – erre képes minden ember. Viszont Jézus azokról beszél, azokat nevezi boldognak, akik saját maguk és a világ bűnei miatt hullatják könnyeiket. Boldogság lesz azok jutalma, akiket az is levertté tesz és elszomorít, hogy milyen pusztítást visz végbe a gonoszság a földön. Ez a fajta sírás nem a félelem, nem is az érzelgősség jele, ez olyan lelki magatartás, amelyet csak a fennkölt ember tudhat magáénak...