„Keljetek fel, ne féljetek!” (Mt.17/7.)
 
Alapvetően a félelmet kétségbeesés szüli, vagy megrendültségből fakad. Kétségbeeshetünk, ha az előttünk álló - vagy éppen kiszámíthatatlan - megpróbáltatásokra gondolunk, tartunk a háború egyre erősödő fenyegetésétől, de ugyancsak jövőt féltő érzéseink támadhatnak, amikor a közélet fokozatos eldurvulását érzékeljük. Egészen másfajta félelmet érzünk viszont, amikor a jóval, a széppel, az isteni szentséggel, kegyelemmel találkozva, valójában saját gyengeségünkkel és esendőségünkkel szembesülünk. Hiszen minden hiábavalóságunk ellenére valakinek fontosak vagyunk, valaki így (is) szeret és elfogad, amilyenek éppen vagyunk. Ez az éles kontraszt, a benne megnyilvánuló irgalom mélyen megrendíti az embert, s ekkor betölti szívét az istenfélelem…
            Ez utóbbi történhetett abban a Tábor-hegyi jelenetben is, melyet az evangéliumok elbeszéléséből ismerhetünk. Csodálatos kinyilatkoztatásnak volt tanúja Péter, Jakab és János apostol. A leírás szerint Jézus „színében elváltozott” előttük. „Arca ragyogott, mint a nap, ruhája pedig tündökölt, mint a fény. Egyszerre csak megjelent nekik Mózes és Illés, amint beszélgettek vele.” Ekkor hangzott el Péter ajkáról: „Uram, jó, hogy itt vagyunk! Ha akarod, csinálok itt három sátrat: neked egyet, Mózesnek egyet és Illésnek egyet.” Nem sokkal ezután égi szózatot hallottak: „Ez az én szeretett Fiam, akiben kedvem telik, őt hallgassátok!” A tanítványokat szent félelem fogta el. Ekkor Jézus hozzájuk lépett: „Keljetek fel, ne féljetek!” A három tanítvány valószínűleg gyakran vágyott vissza arra a helyre, ahol olyan tisztán és egyértelműen megtapasztalhatták Isten jelenlétét. Az apostolok ennek a megrendültségnek az élményével a szívükben járták végig hűséggel próbáktól sem mentes életüket, mely végül a vértanúság kapuján keresztül ért célba. (Vö.Mt.17/1-8.)
            Szükségünk van rá, hogy időnként mi is átélhessük a saját Tábor-hegyi pillanatainkat. Hogy megérezzük, életünk nem csupán hiábavalónak tűnő próbák sorozata, hogy a fénytelen szürke napokon sem vagyunk magunkra hagyva. Jézus megrendültségünk, félelmeink idején nem eltávolodik tőlünk, hanem éppen ellenkezőleg, a lehető legközelebb kerül hozzánk: felemel és bátorít...