„Lázár, a mi barátunk, elaludt. Megyek, hogy fölkeltsem álmából.” (Jn.11/11.)
A Jordánon túl tartózkodott Jézus, amikor utolérte az üzenet, hogy egyik legkedvesebb barátja, a betániai Mária és Márta fivére, Lázár súlyosan beteg, haldoklik. Csak két nappal később indult tanítványaival vissza Betániába. Ekkorra már Lázár negyednapja a sírban feküdt. A két nővér mélyen megtörve fogadta Jézust. Mária megjegyezte: „Uram, ha itt lettél volna, nem halt volna meg a testvérem.” Velük együtt zokogtak a fogadására kijött falubeli férfiak is. Jézust a mélységes és őszinte gyász látványa megrendítette. A kővel elzárt barlangsírhoz sietett. A követ elvettette. Márta megjegyezte: „Uram, már szaga van, hiszen negyednapos.” „Nem mondtam: ha hiszel, meglátod Isten dicsőségét?” – kérdezett vissza Jézus. Rövid imádság után bekiáltott a sírba: „Lázár, jöjj ki!” S a halotti pólyába takart szeretett barát a sziklába vájt sírkamra bejáratában megjelent… (Vö.Jn.1/1-45.)
            Lázár történetét olvasva, eszünkbe jut a régi mondás, miszerint „az istenszeretőknek minden a javukra válik.” S újra csak előkerül a csodás események „kulcsa”, a hit. Azt kell látnunk, hogy a mélységes és őszinte hit, ha Jézussal találkozik, mindig Isten dicsőségét, megdicsőülését eredményezi. Másrészt önkéntelenül váltja ki az emberből az irigykedő felismerést: milyen jó Jézus barátjának lenni!
             Tele van barlangba bújt élő holtakkal körülöttünk a világ. Lehet, hogy fel sem tűnik, de talán már mi is egy biztonságot adó sötét lyuk mélyéről, „kívülről” figyeljük a körülöttünk zajló eseményeket. Fülünkön, szemünkön, szánkon a közöny halotti pólyája feszül. Az évek során puha gyolcsként módszeresen tekertük magunkra. S mint áttörhetetlen, kemény fal, most már minden „külső” próbálkozásnak határozottan ellenáll.
            „A mi barátunk elaludt. Megyek, hogy fölkeltsem álmából” – szól tanítványaihoz Jézus, és hozzánk siet. A kétségeinkből, rossz beidegződéseinkből, előítéleteinkből, kicsinyhitűségünkből és félelmeinkből emelt barikádjaink előtt megállva, nevünket kiáltja – „jöjj ki!” Kell, hogy engedjen a közöny szorítása, kell, hogy repedés támadjon szívünk páncélján – meg kell, hogy rendüljön a barikád-fal! Egy barát kezet, lehetőséget kínál, hogy kiemelkedhessünk a sötét lyukból. Van hitünk!/? Cselekedeteink minősítenek – hogy válaszolunk? Már-már jólesik siránkozni, sajnálkozni nyomorult sorsunk felett, de Jézus-barátunk hozzánk (is) elsiet – azonban a döntő lépést: sötétből a fény felé – ahogy Lázár is megtette -, nekünk kell megtennünk…