„Ugye, lángolt a szívünk…” (Lk.24/32.)
Húsvét álmos reggelén két csüggedt szívű tanítvány indult útnak Jeruzsálemből Emmausz felé. Hűvös hajnal borzolta az utat szegélyező karcsú ciprusokat, lépteik nyomán fáradtan rebbent a por. Sokat vártak ettől a hajnaltól. Imában töltötték az éjszakát, úgy bíztak, de aztán nem történt semmi. Csúfos vereség, a Názáreti ügye megbukott – gondolták. Értelmetlenné vált, hogy tovább maradjanak, így szedelőzködtek, halkan köszöntek és gyorsan távoztak. Amint kiértek a városból, szomorú párbeszédbe kezdtek. Talán észre sem vették, mikor csatlakozott hozzájuk egy idegen. Bekapcsolódott a beszélgetésükbe és szelíden megrótta őket hitetlenségük miatt: „Ti oktalanok, milyen nehezen hiszitek mindazt, amit a próféták jövendöltek!” Az idő gyorsan elrepült, már esteledett, amikor a faluba értek. Ők marasztalták: „Maradj velünk, mert esteledik és már lemenőben van a Nap.” Az „idegen” elfogadta a kedves invitálást. Asztalhoz ült velük, kenyeret vett a kezébe, megáldotta, megtörte és odanyújtotta nekik. Erre megnyílt a szemük és fölismerték, de Ő abban a pillanatban eltűnt. „Ugye, lángolt a szívünk, mondták egymásnak, mikor útközben magyarázta az Írásokat?” Azonnal visszaindultak, hogy megvigyék a hírt a tanítványoknak: láttuk, valóban feltámadt az Úr. (Lk.24/13-35.)
Sokszor poroszkálunk megfáradt vándorként az élet poros útjain. Jézus észrevétlen szegődik mellénk. Kanyargos életutunkon elkísér: osztozik örömeinkben, de éppúgy velünk van fájdalmaink, nehézségeink idején. Mi pedig, akár az emmauszi tanítványok, nem ismerjük fel őt. Annyira eluralják gondolatainkat a pillanatnyi problémák, sokszor az előttünk álló utat is elhomályosítják, megfosztva bennünket az újabb lehetőségektől…
Az evangélium húsvéti elbeszélése ebben is tanít. Nem mindig alakulnak úgy a dolgok körülöttünk, ahogyan azt elképzeltük. (Milyen egyszerű is lenne…) Ugyanakkor minden egyes – vélt vagy valós - kudarc vagy nem várt fordulat képes lehet arra, hogy kicsit felnyissa a szemünket, megajándékozzon a felismerés lehetőségével. A húsvéti kegyelemmel élő ember páratlan lehetősége talán éppen abban áll, hogy a Feltámadott-tal történő találkozás bármikor fellobbanthatja benne a „lángoló szív” szeretetét. Azt a szeretetet, melyből - minden megpróbáltatás ellenére is - újra és újra remény születik…