„Én vagyok az ajtó: aki rajtam keresztül megy be, üdvözül, ki-be jár és legelőre talál.” (Jn.10/9.)
Kicsinek, elhagyatottnak érezzük magunkat, amikor újra csak arra kell eszmélnünk, hogy legyőzött emberi esendőségünk. Elindulunk, megtorpanunk – szárnyalunk, máskor gyengének bizonyulunk. Néha egyszerre vagyunk fent és lent. Minden jó szándékú igyekezetünk ellenére is vihetnek tévútra lépteink, s a szeretet nélküli számonkérések során valaki mindig a fejünkre fogja olvasni vétkeinket…
Egyéni sorsokon fordul a történelem. Ugyanakkor látjuk, sokak sorsa kerülhet kiszolgáltatott helyzetbe néhány ember meggondolatlan döntései miatt… Ha a felelősség súlya nem felemeli, hanem nyomasztja, sőt, eltorzítja a személyiséget, mindig kegyetlenségek lesznek a következményei…
Húsvét negyedik vasárnapján Jó Pásztor ünnepét üli a katolikus egyház. Jézus tanításában sokszor tűnik fel a nyájért felelősséget viselő pásztor alakja. Gyakran hasonlítja magát pásztorhoz, követőit pedig bárányokhoz. Minden ilyen példázatból elénk tárul a pásztor és a juhok közötti bizalomra épülő kapcsolat. A pásztor gyengéd gondoskodásával vezeti nyáját. Benne az emberhez lehajló isteni irgalmasság és szeretet mutatkozik meg…
Egyikünk sincs a tökéletesség birtokában, néha ugyan csetlő-botló léptekkel, de haladunk Jó Pásztorunk nyomába. Kellő alázattal a szívünkben, nem kell félnünk, nem kell magyarázkodunk – elég őszintének lennünk -, hiszen ő ismer bennünket. Úgy fogad el, amilyenek vagyunk. Hasonlóan, nekünk sem egymás gyengeségeit kellene számon tartanunk, nem a bűnt kellene megvédenünk a másikban, hanem az embert kell meglátnunk, aki hozzánk hasonlóan rászorul Isten irgalmára.
A Jó Pásztor szereti nyáját. Egyszerre vagyunk Isten nyája, s a ránk bízottak vonatkozásában pásztorok. Ez a felelősség vállalásához erőt, mindennapjainkban pedig biztonságot ad.
Jézus kereszthalálával és dicsőséges feltámadásával mindannyiunk számára ajtót nyitott, de nem az elbocsátás, sokkal inkább a befogadás és megbocsátás ajtaját tárta szélesre előttünk…