„Ahogy végignézett az embereken, megesett a szíve rajtuk, mert olyanok voltak, mint a pásztor nélküli juhok: elcsigázottak és kimerültek.” (Mt.9/36.)
Jézus szánakozását az öntelt, magabiztos ember akár sértőnek is vélheti. De Jézus nem „lesajnálja” a tömeget, hanem tanítványokat, apostolokat választ és a megsegítésükre küldi őket. Választottjainak hatalmat ad, „hogy kiűzzék a tisztátalan lelkeket és meggyógyítsanak minden betegséget és minden bajt.” (Mt.10/1.) Nem pusztán tényeket állapít meg, amikor szánja az embert, hanem rögtön cselekszik is: a tévelygő juhok mellé pásztorokat rendel.
Vannak életünknek olyan szakaszai, amikor különösen erőt vesz rajtunk a csüggedés, esetleg megkörnyékez bennünket a hiábavalóság érzése is. Amikor elbizonytalanodunk, mert a biztos kapaszkodót jelentő dolgok, személyek egyik pillanatról a másikra eltűnnek mellőlünk. Úgy véljük, minden bizakodásunk ellenére rosszabbra fordult az életünk. Számos oka lehet annak, hogy ezek az érzések utolérik az embert.
Szerencsés, aki nem marad egyedül ezekben az időszakokban. Jézus nyomorúságunk idején meglátogat, mint bajba került bárányához, pásztort küld. Vagy éppen bennünket indít a megpróbált embertárshoz. Gondjaink túlságosan lefoglalnak bennünket, ezért gyakran nem vesszük észre a ránk szorulót. A sikeresnek vélt, az „irigylésre méltó” gyakrabban tűnik fel a szemünk előtt. De vajon tudunk-e szelíd együttérzéssel osztozni mások sorsában akkor is, ha az éppen rosszfordulatot vett?
Jézus úgy lát bennünket gyöngeségeinkkel együtt, ahogy vagyunk. Erőnkön felül semmit sem kér tőlünk. Tökéletesen tisztában van teherbírásunkkal. Érzi a teljesség utáni vágyakozásunkat is.  „Csupán” szándék – esetleg pásztor - kérdése, mikor indulunk el felé? Nincs alkalmatlan pillanat, míg mozdulni tud a lábunk. Igyekezetünk, megtorpanásunk, tehetetlenségünk, kiszolgáltatottságunk, akár fájdalmaink is őszinte sóhajként szállhatnak az Ég felé, melyek felénk fordítják az Úr szívét…