„Bátorság! Én vagyok! Ne féljetek!” „Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?” (Mt.14/28., 31.b.)
A félelem képes eltorzítani előttünk a valóságot. Sok minden tölt el bennünket aggódással, támaszthat kétséget a szívünkben. A félelem kiszolgáltatottá teszi az embert. Nem véletlenül volt fontos eszköze a diktatórikus uralmak kiépítésének, illetve fenntartásának. Hiszen, aki fél, azzal bármit meglehet tenni. Közös történelmi tapasztalásunk: az önkény mindig félelemkeltéssel kezdődött szerte a világon…
            Nem véletlen, hogy az evangéliumokban szinte minden jézusi találkozáskor elhangzik a bátorítás: „Ne féljetek!”
Egy alkalommal, amíg Jézus magányosan imádkozott, az apostolok a tavon ringatózó csónakban várakoztak. Jézus késő estig maradt. Közben a bárkát messze a parttól sodorták a hullámok. Az éjszaka közepén Jézus a vízen járva közeledett feléjük. Kísértetnek vélték. „Bátorság! Én vagyok, ne féljetek!” – szólt hozzájuk, mire Péter így válaszolt: „Uram, ha te vagy, parancsold meg, hogy hozzád menjek a vízen.” A felszólításra Péter kiszállt a bárkából és Jézus felé indult. Az erős szél és a hullámok láttán azonban megijedt és merülni kezdett. Rémülten kiáltott: „Uram, ments meg!” Jézus kinyújtotta a kezét, megragadta és ezt mondta neki: „Te kicsinyhitű, miért kételkedtél?” Amint a bárkába lépett, a szél elállt. (Vö.Mt.14/22-33.)
Hol kékszínű ég alatt, napsütötte, sima víztükrön, hol vadul habzó hullámok között evickélünk kicsiny csónakunkkal. Idilli körülmények között könnyen a vízen járás illúziójába ringatjuk magunkat. Ám vihar idején, a sötét felhők alatt, bizony kísértetet rajzol szemünk elé a félelem. A bensőnkben pillanatok alatt szertefoszló békesség és a helyét kitöltő kétségbeesés az örvénylő mélység felé taszítja az embert. Megeshet, magunkat csapjuk be az önámítás veszélyes játékszerével, mert a legváratlanabb pillanatokban támadhat nyomában a kétség. Jobb esetben Péterrel kiáltunk segítségért…
Jézus – ahogy Pétertől sem – nem kér tőlünk lehetetlent. Lehet, hogy a hullámok láttán gyakran érezzük úgy, merülünk, azt azonban sohasem engedi meg, hogy a fejünk felett összecsapjanak. Kinyújtja kezét és megragad, veszni indult életünket megmenti.
Visszatekintve talán restelljük is hitünk kicsinységét, mely a kételkedés sötét éjszakájába taszított bennünket. Ha hívjuk, Jézus beszáll a mi bárkánkba is, hogy szelíd mosollyal bátorítson és csendesítse a körülöttünk vagy éppen bennünk dúló vihart…