„Hát ti kinek tartotok engem?” (Mt.16/16.)
Akinek erős a hite, képes kiállni a megpróbáltatásokat, aki – ha elbukik is - képes újra talpra állni, az az élet viharai közepette, árral dacoló sziklává magasodik és másoknak is biztos kapaszkodót jelent. Ezért az igaz kereszténység sohasem lehet alkalomszerű. Nem is lehet csupán szavakkal, illetve külsőségekkel – kötelezettségek „letudásával” vállalni. Ennél sokkal többet kívánna tőlünk: életforma, mely földi létünk egészére szól. Sokan számolatlan teendőikre hivatkozva mellőzik a rendszeres vallásgyakorlatot, ugyanakkor a problémák nyomasztó súlya alatt igyekeznének hitükbe kapaszkodni. S ha nem sikerül rögtön megnyugtató választ kapniuk, „hirtelen felindulásból” fordítanak hátat Istennek…
Egy alkalommal Jézus megkérdezte tanítványait: „Kinek tartják az emberek az Emberfiát?” Azok sorra elmondták a Jézussal kapcsolatos közvélekedéseket. Ő türelmesen végighallgatta őket, majd váratlanul nekik szegezte a kérdést: „Hát ti kinek tartotok engem?” A meglepődött apostolok nevében Péter válaszolt: „Te vagy a Messiás, az élő Isten fia.” Ez a felismerés kiválasztottá tette az apostolt. Jézus boldognak nevezi őt és az egyház sziklaalapjává teszi. (Vö.Mt.16/13-20.) Péter majd szembesül ugyan esendőségével, de Isten irgalmába kapaszkodva, hite végül megtartja őt.
Ugyanaz a kérdés felénk is elhangzik. Őszinte válaszunkra vár. Bizony, könnyebben ítélkezünk mások felett. Könnyen „készen van a szó”, ha másokról kell véleményt mondani, és milyen nehezen nyilvánulunk meg, ha magunkról kell vallani. Péter apostol felfedezte, meglátta Jézusban magát az Istent, pedig még csak azután következtek a megváltás húsvéti eseményei.
Emberi kapcsolataink általában idővel halványulnak. Gyakran csak egymás gyengeségeit vagyunk képesek meglátni, az igazán értékes szemünk elől rejtve marad. A világ is folyton változik körülöttünk, korszakonként más és más értékek szerint igyekszik befolyást gyakorolni ránk. Ám a bennünket kínzó gondokra nem tud igazán megoldást kínálni. A kizárólag e világra hagyatkozó keserűen állapíthatja meg: az ember végül mindig csak magára marad. Egyedül csak Isten kegyelme képes bennünket felemelni…