„Látta és hitt.” (Jn.20/9.)
Úgy tűnt, mindennek vége. Bevégeztetett. Nagypéntek délután súlyos csönd szakadt a világra. Az istenkáromló ballator hirtelen elhallgatott, a jobblator kínjai között is részvéttel pillantott rá, míg a római százados hitvallása döbbenten rebbent az ég felé: „Ez az ember, valóban az Isten Fia volt…” (Mk.15/39.) Mindig későn döbben az ember, azóta sincs ez másként. Az Isten azonban végtelenül szeret. Szeretetlenségünkre válaszul Fiában szögekkel átvert sebzett karjait tárja felénk. Keresztjéről hozzánk egészen közel hajol. Végül a szelídség győz, mert kapcsolatát az emberrel nem az erőre, hanem a szenvedéseken keresztül (is) megmutatkozó szeretetre építi. Mert építeni csak így lehet – még akkor is, ha ezzel rendszeresen visszaél az ember…
            Szelíd, megtört olajfaág könnyezik a Golgota oldalában. A megtörten is virágzó ágak lágyan ringanak a szokatlan hajnali fényben. Ebből a békességes, simogató öleléséből egy üres sír tárul a világra! Christus resurrexit! Resurrexit vere! Alleluja! – Krisztus feltámadt! Valóban Feltámadt! Alleluja!
Gyűlölködéssel, hullámzó erőszakkal van tele körülöttünk a világ. Fájdalmasan sokan szenvednek naponta. Így aztán a hiábavalóság érzése is gyakran megkísérti életünket. Újra és újra szembesülünk saját esendőségünkkel. Minden fogadkozásunk ellenére is „menetrend szerint” elbukunk. Jézus szenvedéstörténetét felidézve, a szereplőkben akár magunkra is ismerhetünk. Gyakran ítélkezünk másokról, míg magunkat különbnek, jobbnak gondoljuk, aztán mire eszmélünk, megszólal a kakas, vagy éppen zsebünkben csörren a harminc ezüst…
De Isten mindhalálig hűséges szeretete megtörti a gonosz hatalmát, úrrá lesz a halál felett. Krisztus kereszthalála és feltámadása megváltott emberré, új emberré tesz. Ezért húsvét a végső válasz minden bűnünkre, betegségünkre. Isten lehetőséget ad, mert minden nagypéntekre – nagyszombat zsibbadó fájása után – húsvétvasárnap virrad! Izajás prófétával boldogan vallhatja az ember: „Íme, javamra válik legkeserűbb keservem; hiszen te megmentetted lelkemet az enyészet vermétől, mivel hátad mögé dobtad minden vétkemet.” (38/17.)
            Az üres sírral és a gondosan összehajtogatott, hátrahagyott leplekkel találkozva ez a felismerés és hit hatotta át a két apostol, Péter és János lelkét is. (Vö.Jn.20/1-10.) Lássuk és higgyünk! Megváltott emberek lettünk…