"Boldogok a békességesek: ők Isten fiai.” (Mt.5/9.)
Valószerűtlennek tűnő színorgiában pompázik a búcsúzó október. Színek-fények kavalkádja gyönyörködteti a szemet. Szinte simogatja lelkünket ez a csodálatos harmónia. Elgondolkodtató, érdekes a természet. Legszebb ruháját ölti magára a falevél, mielőtt végleg elszakadna az ágtól. Lehet bármilyen verőfényes napsütés vagy zord időjárás – simogató szél pergeti a földre vagy a metsző hideg esőcseppek rángatják fagytól aléltan… de lehull a levél, ha elérkezik az ideje, s eggyé olvad az avarszőnyeggel borított anyafölddel…
            Bár tudnánk ilyen szépen, méltósággal búcsúzni mi is, amikor majd ajtót nyit ránk életünk novembere. S mint a kerteket az első fagyok, végig suhintja lelkünket az elmúlás könyörtelen törvényszerűsége…
Az élet szép! Gyötrelmesen is. Minden kétség és próba ellenére is érdemes végig járni az utat. Mennyi szín, mennyi gazdagság! Nem látszanak a csenevész vagy éppen kecses ágak. Kicsi és nagy egyformán tündököl Isten hatalmas kertjében, miközben csodaszép lesz a búcsúruhája…
Éles a kontraszt, ahogy természetes idillt tönkrezúzza a gyűlölködő, békétlen ember véres agressziója. Bénít bennünket a hír, s nem tudunk mit kezdeni a hirtelen jött információval. Nem elég a bajunk – életünk hétköznapi megpróbáltatásai mellett –, küzdünk a láthatatlan ellenséggel és a vallásüldöző keresztényellenesség sem csökken. Már az Isten házában sem vagyunk biztonságban! Nem értjük. Kimondatlan is dühösen visszhangzik bennünk a kérdés: vajon minek kell még megtörténnie, hogy észhez térjen a világ? A békétlenség korában – amikor sokak lételeme lett az elvtelen széthúzás - lehet-e igazán békességes az ember oly módon, hogy akár a boldogságát is megszerezze?
A temetőket járva, talán több minden is eszünkbe jut most. Miközben az emlékezés parányi mécsese lobban, múltba révedő szívünk elszorul, igazán és őszintén reménykedünk egy szebb holnapban. Szeretteink, s Ők, a szentek, akik előttünk jártak, példájukkal tanítanak, Istennél pedig közbenjárnak értünk…
Csupán sóhajtásnyi a pillanat, amikor öröklétbe szenderül a lélek. Olyan szépen, ahogyan a faág mond búcsút az idő színezte falevélnek…